Zarándok-beszámoló a Szent Erzsébet Útról /Sárospatak-Kassa/

Most 65 évesen írom, hogy bizony már általános iskolás koromban eldőlt, hogy végig fogok menni a Szent Erzsébet Úton. Persze, akkor, mint állandóan térképeket böngésző gyermek, nem tudhattam, hogy egy ily szép szent nevét viseli majd, csak azt, hogy nekem a Zemplén-hegységen keresztül kell mennem, s fel kell másznom Regéc és Füzér várromjaihoz.

A gondolat elültetése után vagy 50 évvel, 2011. év tavaszán, a dunaújvárosi „panelrekeszemben” üldögélve, a Google-keresőbe beírva, hogy „zarándoklat”, rátaláltam a Szent Erzsébet Útra. Azonnal jelentkeztem. Megírtam, hogy drága kassai szüleimnek 70 éve a Szent Erzsébet Dómban volt az esküvője, s a hál’ Istennek jó egészségnek örvendő édesanyám 90. születésnapi ünnepsége, pont a hazaérkezést követő napon lesz. Még megemlítettem, hogy Korinna lányunk, Árpád-házi Szent Erzsébet iránti tiszteletből, felvette az Erzsébet nevet is. Hamarosan jött az örömteli válasz a sárospataki Szent Erzsébet Házból, hogy igen, befértem a keretbe, és szeretettel várnak a zarándoklatra. Mivel műtötték a térdemet, így én is a „botokkal” járó gyalogos zarándokok közé tartozom. Dobogókőn a Manrézában elsajátítottam a JÉZUSI GYALOGLÁST. Botjaim az egész zarándoklat alatt ütemesen azt kopogják, hogy JÉZUS, JÉZUS…. Azt hiszem, ezt nevezik kontemplatív, azaz szemlélődő zarándoklatnak. Ilyenkor szinte eggyé forrok TEREMTŐNK csodálatos ajándékával, a gyönyörű természettel. Filozófiai értelemben a szépség, maga az igazság, s errefelé bizony - Kassa külvárosáig - lélegzetelállítóan gyönyörű a táj. A jezsuita atyáktól kapott lelki zarándok-útravaló: „Jézus nevében és Jézusért útra kelni, hogy az út során az ő kegyelme átformáljon, és új emberré alakítson.”  Ennél szebben és tömörebben nem is lehet megfogalmazni a zarándoklat lényegét.  Nem feltétlenül magunk miatt zarándokolunk. Hiszünk benne, hogy az új, jobb emberré formálódás a körülöttünk élő emberekkel (család, rokonok, szomszédok, munkatársak, ismerősök, stb.) tesz jót. Többünknek nem titkolt vágya, hogy a Kárpát-medence legyen az európai gyalogos-zarándokutak paradicsoma, ezzel csökkentendő az itt élő népek közötti tisztelet-deficitet is. Első utunkon nagyon-nagyon jó volt látni együtt lengeni a lengyel, szlovák, német és magyar zászlót, no meg a nagyon kedves rutének – Rákóczi leghűségesebb népére utaló – zászlaját. Igen, a keresztények arról ismerszenek meg, hogy szeretik egymást. Kedves emlékem fűz a szintén térképböngésző lengyel Petra nővérkéhez, akivel jókat beszélgettünk angolul, tőmondatokban. Mint kiderült, mindketten perfekcionisták vagyunk, s így meg sem merünk másutt szólalni angolul, de a hegyek között, az más.

Emberi szimpátiák, mély barátságok, netán-tán szép szerelmek szövődnek a gyalogos zarándoklatok nagy-nagy egymásra utaltságában, s ez így van jól, ettől nagyon emberi. A beiktatott magányos csendszakaszok és a derűslelkű társakkal való közös bandukolás gyógyítja a testet, lelket, szellemet. A zarándok-szellemiség újjászületése a XXI. századi túlhajtott „én központúságra”, a mérhetetlen önzésre adott válasz. Egyre több embertársunknak van elege az állandó tülekedésből, rohanásból, egymás eltaposásából, a pénz utáni hajszából, s kezd nyilvánvalóvá válni, hogy másképpen kell élnünk itt a Földön. „Az élet ott kezdődik, ahol az ember komfortzónája véget ér”, mondotta egy bölcs. Hát igen! Hosszabb gyalogoszarándoklaton, ezt meg lehet tapasztalni. Kezdő zarándoktársaimnak írom ide, hogy a magányos csendszakaszok egymás 50-100 méteres követését jelenti, de mindig nagyon vigyázunk arra, hogy belátható távolságban maradjunk. Még soha, senkit nem vesztettünk el a csendszakaszon, tehát nincs benne semmi félni való. Egyébként a Szent Erzsébet Út - megszerzett tapasztalatom szerint - a jelzéssel legjobban ellátott magyarországi zarándokút. Köszönet érte! Bátran, a TEREMTŐ mindig tetten érhető gondviselésében is bízva, induljatok kedves olvasóim! A Budai Szent Imre Ciszterci Gimnázium tanárai, tanulói hamarosan megkezdik a néhány fős zarándoklataikat a Szent Erzsébet Úton.  

Első utam nagyszerű záró-akkordja az Érseki Palotában történt. A Szent Erzsébet Dóm szlovák nemzetiségű plébánosának, tolmács segítségével elmondtam, hogy oly későn értünk Kassára, hogy a kegytárgy-árusok már bezártak, s most nem tudom, mit vigyek édesanyámnak, akinek 70 éve itt volt az esküvője, s holnap lesz a 90. születésnapja? Az atya a kezembe adott egy hatalmas gyertyát az üveg alátét kistányérral együtt, s azt mondta, hogy a JÓISTEN ÉLTESSE ÉDESANYJÁT, s vigye el neki szeretettel. A bérmálkozás során felszentelt gyertya a Dómból, mondotta.  Köszönet helyett, inkább csak hebegtem megilletődöttségemben, de ezt elnézte nekem. Volt öröm másnap Budafokon, édesanyám kis hajlékában.

Szent Ágoston szavaival fejezem be kis írásom. „Barátok nélkül nem tűnik az ember barátságosnak.” Menjetek, zarándokoljatok, s igaz barátaitok lesznek!